Öröm és szomorúság feszítésében
Hogyan integráljuk a császármetszés tapasztalatát az anyasággal kapcsolatos megélésünkbe?
Már tavaly év vége óta készülök erre a posztra. Az örömömet, hogy megjelent a Hegmesék című könyv (szerző: Kiss Verus, megjelent a Császárvonal kiadásában) már alig vártam, hogy megoszthassam. Ez ugyanis egy hiánypótló és tabukkal nagyon komolyan szembenéző és azokat feloldani szándékozó kötet.
A császármetszés a nők egy olyan kritikus tömegének az életében megjelenő tapasztalat, amiről nem lehet nem tudomást venni. Az anyaság, anyává válás misztikuma és a szüléssel kapcsolatos pátosz mögött ott van a valóság, amelyben a szülés kockázatos – akár természetes úton, akár császármetszéssel történik – és amelynek meghatározó a kiszolgáltatottság érzése és a meglepetés-szerű, váratlan fordulatokkal való szembesülés sokszor negatív élménye. Mindez a testi és lelki szinten is nyomot hagy maga után az anyában, a családi rendszerben egyaránt. És miközben a szülés univerzális tapasztalata a nőket látszólag összekapcsolja a császármetszés tapasztalata a kudarcérzés miatt inkább szeparál.
A Császárvonal csapata által végzett nagyon jól felépített és szisztematikus munka azért hiánypótló, mert a felkészülést és a tudatosságot és az anyaságon keresztüli kapcsolódást segíti a császármetszéssel szült nők számára. Nem a természetes szülés és a császármetszés közötti hierarchizálásból közelítenek a témához, hanem egyszerűen a tényekből kiindulva a látható igényekre reflektálnak: a császármetszés előtt (ha valaki ezt választja) és után is sok mindent tehetünk magunkért, és sokszor ezt máshogy is kell tennünk – hegkezeléssel, hasizommal, varratokkal, következő szülésre készüléssel kapcsolatban. És fontos, hogy minden nő a tudatában legyen, hogy van cselekvési lehetősége, tehet magáért akkor is, ha sokan úgy élik meg, hogy a császármetszéssel a szülés lehetőségétől lettek megfosztva. A szüléstörténetek – hegmesék – a császármetszés tapasztalatain keresztüli kapcsolódást segítik az anyák között. Fő üzenete, hogy nem vagyunk egyedül és nem szükséges, hogy elszeparáltan szégyenkezzünk amiatt, ami történt – hanem a szülésünk módját is felvállalhatjuk, anyaságunk részévé integrálhatjuk.
A kötet külön részt szentel a szakértők hegmeséinek, amelyekben a szülész-nőgyógyász, a gyógytornász, a perinatális szaktanácsadó mellett a veszteség feldolgozás is helyet kapott. Ez utóbbiban a saját történetemen keresztül mutatom be a császármetszéssel kapcsolatos veszteségeket feldolgozó csoportokat. Nem véletlen, hogy erre is szükség van, hiszen sokan valódi veszteségként élik meg a természetes szülés lehetőségének elvesztését – itt megemlítem, hogy itt nem minden császármetszést megélt nőről beszélek, hanem azokról, akik úgy érzik, hogy van feldolgoznivalójuk és nehéz érzésekkel, mély szomorúsággal dolgozzák fel a történéseket.
Itt meghatározó szerepe van a nők közötti elfogadásnak (nem mindannyian ugyanolyan könnyen vagy nehezen élünk meg hasonló tapasztalatot) egymás iránti szolidaritásnak. Sokan látjuk a közösségi média megosztásoknál az egymást minősítő posztokat, amiben nők nőtársaik megéléseit bagatellizálják, kicsinyítik, felülírják – ahelyett, hogy egyenrangúnak tudnánk tekinteni az eltérő tapasztalatokat és megéléseket is. Vannak, akiknek nehéz az, ami másnak nem okoz gondot. Szerencsére ennyire sokfélék vagyunk, ezért fogadjuk el, hogy járhat veszteségérzésekkel a császármetszés is.
A Szülésnap csoportokban (amelyeket a KimeNŐ keretében szervezünk) a veszteségérzéssel foglalkozunk, amely a kórházi folyamatokban megélt kiszolgáltatottság, a döntésekben való részvétel hiánya (nem volt beleszólása a történésekbe, nem tudta, hogy az apával lehet szőrkontaktus stb.) – vagy akár a bűntudat az ott meghozott döntés miatt (pl. a császármetszés választása), vagy akár a terhesség alatt hozott döntések miatt gyakran megjelenik az anyákban. Nem érzik magukat egyenrangúnak azokkal, akik természetes úton szültek és emiatt sokszor szégyent éreznek – aminek nagyon sok árnyalata és megjelenési formája van, de azért foglalkozunk vele a csoportban, mert ami közös: az önmagunktól való eltávolító hatása. Ez az eltávolodás megjelenik a saját testhez való megváltozott viszonyban – sokan rá sem néznek a hegükre, de akár az egész hasukat „megutálják” – és ebből következően az intimitásukban, önszeretükben, önbizalmukban is megrendülnek. Nagyon nehéz új kapcsolatot kialakítani az újszülöttel és egymást kölcsönösen elismerő kapcsolatot fenntartani a családtagokkal (pár, újszülött testvérei) hiszen az egyik szereplő ebben a viszonyrendszerben nem tud önmaga lenni.
Sokszor látjuk, hogy a családon belüli kommunikáció hiánya is nehezíti a feldolgozást, a szükségletek valódi kifejezését, az elvesztett szülés, megélés és a sokszor erőszakosnak megélt vágás miatt érzett fájdalom és szomorúság megélését. Értetlenséggel találkoznak az anyák – hiszen közvélekedés és sokszor a szűkebb környezet felől is az az elvárás fogalmazódik meg, hogy a gyerekszülés kellene, hogy legyen az életük kiteljesedése, és boldogsága, örömöt kellene érezniük, hiszen gyermek egészséges – ebbe a keretezésbe nem fér bele a fájdalom, a saját testhez és önbecsüléshez való viszony újraépítésének folyamata. Az anyák sokszor éppen ezt a kettősséget élik meg – öröm és gyász – aminek feszítésében a saját veszteségeiket halkítják le.
Ezért meghatározó, hogy olyan sorstárs közösségben tudjanak kapcsolódni az érzéseikhez, ahol megértést és támogatást kapnak – ezekben a csoportokban éppen ez történik – nem kell lehalkítaniuk a fájdalmas érzéseket, és megértést kapnak az érzéseik ambivalenciájával kapcsolatban. Nem terápia, vagy gyorstalpaló feldolgozó folyamat történik, hanem egy fokozatos, önmaguk és egymás tapasztalatain keresztül a közösséghez való kapcsolódási folyamaton keresztül a veszteségeik – legyenek azok a saját szempontjukból bármik – feldolgozását tudják végigvinni. A veszteségek szempontjából vannak kollektív tapasztalatok, amelyekhez mindenki egyéni megéléssel kapcsolódik – többek között a szülés során és után kapott vigasztalónak szánt és nem segítő mondatok, a heghez és testhez való viszony változása – és vannak olyan egyéni veszteségek, amelyeket megosztva a többiekkel az elfogadás és a legitimáció érzését kaphatja meg az érintett anya.
A csoport abban is támogató közegként működik, hogy egymást nem minősítve a társadalmi sztereotípiáktól és előítéletektől mentes közösséget hoz létre – így közösen tudunk reflektálni, ránézni a rendszerszintű folyamatokra és így könnyebben el tudjuk különíteni a rendszerszintű és egyéni felelősségeket – ami a bűntudat és a kiszolgáltatottság csökkentéséhez, az egyéni élet feletti hatóerő visszaszerzéséhez elengedhetetlen. Ebben az értelemben egy tudatosító és reflexív folyamat is megvalósul, amelyben a résztvevők felkészültebbekké válnak az őket körülvevő intézmények és közösségek működésére, jobban eligazodnak és tudatosabban tudják kijelölni határaikat és mozgásterüket. A veszteségfeldolgozó csoportok közvetetten ezáltal az egyéni önismerethez, önértékeléshez is vezetnek.
Visszakanyarodva a kötetre, a Császárvonal komplex programjának és a Hegmesék kötetnek ez a társadalmi érzékenyítő és tudatosító szerepe (a köteten túl az applikáció, weboldal, támogató közösségi csoportok) kiemelendő, hiszen ezen keresztül lehet a nőket a saját megélésükben blokkoló folyamatokat lebontani, és egy szélesebb elfogadást – ezen keresztül önelfogadást – is kialakítani a császármetszéssel kapcsolatban. A virtuális kiállítást itt nézheted meg.
Kánya Kinga
gyászkísérő, coach, tréner